Az első találkozás az „anyással” bizonyára vonzó lehet minden nő számára. A vasalt ing, fényesre bokszolt cipő, és a hozzáillő öv igazán megnyerő látványt nyújt. Mindaddig, míg rá nem eszmélünk, hogy nem a kiválasztott férfi keze nyomát dicséri az élére vasalt nadrág, hanem a gondoskodó édesanyáét. És a neheze még csak eztán jön!Amíg egy ereje teljében lévő felnőtt férfi nem tud eltűnni szülei vigyázó szemei elől, addig ritkán alkalmas egy párkapcsolatra. Sokszor ezek a férfiak nem is akarnak változtatni a helyzeten, ami rendszerint - és rövid úton - a párkapcsolat végét jelenti.
Mert mit akar a nő? Szerelmet, odafigyelést, kettesben töltött meghitt pillanatokat, amire a szülői ház nem igazán alkalmas. Általában mindkét félben megszületik az igény arra, hogy a szülőktől távol kerüljön sor a találkozókra. Ekkor lép be a képbe az
anyós. Aki eleinte kedvesen fogadja a nőt, sőt bíztatja is, hogy igazán nem zavarnak, maradjanak otthon, töltsék ott az időt. Eközben a férfi elégedetten hátradől, és élvezi, hogy a két nő milyen kedélyesen elbeszélget. Szegény „anyás” ilyenkor még nem is sejti, hogy már megkezdődött a keselyűk tánca a konc fölött és nem tart már sokáig a nyugodt légkör. Ilyenkor hallhatja először a nő a mondatot: „Az én házam nem szálloda!” És elindul a küzdelem.
Ezen a helyzeten csak a férfi tud változtatni. A nők nem kíváncsiak a kifogásokra, ők a céljukat akarják elérni, tehát anyásból férfivé kell válni. A békebíró szerepe tehát a férfire hárul, amit jobb esetben fel is ismer. Az ő feladata felkészíteni az édesanyát a lehetséges változásra, és szépen lassan leszoktatni őt a pátyolgató életmódról.
A nővel szemben hasonlóképp fel kell állítani a szabályokat, kinek mit szabad, és mit nem. Ezek a szabályok egyénenként, kapcsolatonként változók, azonban mindegyikről elmondható, hogy a közösen megfogalmazott szabályokat könnyebb betartani.
Dani Erika
